Amikor szüleim felajánlották, hogy segítenek nekünk egy lakás vásárlásában, izgatottan fogadtam a hírt. Az ő szándékuk az volt, hogy a leendő férjem szülei is hozzájáruljanak a vásárláshoz, hiszen az ő családjuk sem szegény, nemrég eladtak egy örökölt ingatlant, így az anyagi lehetőség adott volt. Ésszerűnek tűnt a felvetés, hiszen mindkét fél szülei támogathatták volna közös otthonunk létrehozását.
A helyzet azonban bonyolultabb lett, mint gondoltuk. A leendő apósom egyértelművé tette: „Nekünk három gyerekünk van, és nem tudunk mindegyiknek ilyen mértékben segíteni.” Ezzel el is zárta a lehetőséget a közös finanszírozástól.
Szüleim nem sokat haboztak: megvették a lakást saját nevükre, későbbi tervükkel, hogy egy ajándékozási szerződés keretében átadják nekem. Ekkor kezdődtek a gondok. A párom, Péter, amikor szóba került a felújítás, egyből kijelentette, hogy ő ebben nem akar részt venni, hiszen „nem az ő lakása.” Szüleim tehát magukra maradtak a felújítással, amit testvéreim segítségével próbáltak megoldani. Péter csak hosszas viták után volt hajlandó néha besegíteni.
Amikor a felújítás végre elkészült, eljött az idő a lakás berendezésére. Szüleim vállalták a konyha felszerelését, míg testvéreim a hálószoba bútorait ajánlották fel. Nem csak egy ágyat és éjjeliszekrényt, hanem egy teljes gardróbot és egy sminkasztalt is terveztek ajándékozni.
Akkor én, nyugodt hangon, anélkül hogy bármit is követeltem volna, felvetettem Péternek, hogy a nappali és előszoba berendezését ő intézhetné. Hiszen jól keresett, és jogosnak gondoltam, hogy ő is hozzájáruljon a közös életünk kialakításához.
Válasza azonban megdöbbentett: „Miért is kellene nekem a te lakásodat berendezni? Talán az egész fizetésemet is rögtön odaadhatom?” A szüleim teljesen ledöbbentek ezen a reakción. Nem értették, hogyan lehet valaki ennyire kicsinyes még az esküvő előtt. Én viszont, még mindig hittem benne, hogy Péter jó ember. Hiszen három éve voltunk együtt, mindig megbízhatónak és becsületesnek tűnt.
A viták ezután egyre gyakoribbá váltak. Péter egyre inkább hangsúlyozta, hogy nem akar „hátrányos helyzetű lenni” a kapcsolatunkban, és egyenlő részesedést követelt mindenből. „Ha a lakás nem a nevünkön lesz, mi értelme együtt élni?” – mondta.
Egy idő után nem csak a lakásról, hanem a kapcsolatunkról is napi szinten vitatkoztunk. Egyszer még azt is kijelentette, hogy talán nem is akar megházasodni, ha ez így folytatódik. Pár napra különváltunk, de végül ő volt az első, aki bocsánatot kért, és visszatért. Azonban a feszültség nem csökkent.
A lakás kérdése egyfajta próbakővé vált a kapcsolatunkban. Világosan megmutatta Péter igazi természetét. Engem gyerekkoromtól fogva arra neveltek, hogy „ne kívánd másét”, de Péter mintha egy gazdag feleség segítségével akart volna előnyre szert tenni.
Most, hogy közeledik az esküvő napja, és már a regisztrációra is befizettük a díjat, egyre bizonytalanabb vagyok. Szüleim azt tanácsolják, hogy gondoljam át alaposan, mit akarok. Tudom, hogy még mindig szeretem Pétert, de vajon elég erős-e a kapcsolatunk ahhoz, hogy együtt építsünk egy életet? Talán a lakás csak egy ürügy, ami megmutatta, hogy mélyebb problémák is vannak köztünk.
Nem tudom, mi lesz a helyes döntés: elmenni a hivatalba és kimondani az igent, vagy inkább elengedni valakit, aki talán sosem akart valóban osztozni velem az életben, csak az anyagi javakban?
