Lediplomáztak a vak hármasikrek
Kéthónapos terhes volt Almádiné Gáspár Edina, amikor az első ultrahangvizsgálaton furcsa mosolyt vett észre az orvos arcán. – Valami baj van, doktor úr? – kérdezte szorongva. – Baj éppen nincsen – válaszolta a doktor –, csak éppen három gyereket látok. – A salgótarjáni hármas ikrek : Péter, Csaba és Evelin édesanyjuk terhességének harmincadik hetében születtek.
Születésükkor összesen nyomtak négy kilót. Két hónapig voltak inkubátorban. S amikor két sérvműtét, egy szerencsésen felszívódott agyvérzés és négy szemműtét után végre hazaadták őket, kiderült, hogy a három gyerek hat szeméből, csupán Csabi egyik szeme érzékel valamennyi fényt. Egy holland szemészprofesszor, aki megnézte a kicsiket, miután Magyarországon senki se vállalta őket, azt mondta, egyik gyerek sem reménytelen. Vállalta, hogy a kioperált szemlencsék mögött a heges, és rosszul feltapadt retinájukat kisimítja. A professzor úr azzal biztatta őket, hogy ha az összegyűrődött retinák teljesen kisimulnak, a látóidegre rátapadnak, s ha a gyerekek majd nemcsak a fényt, hanem már az árnyékot is észreveszik, akkor beülteti az új, a végleges szemlencséjüket. Ez persze nagyon sok pénzbe került. S mivel a család az autószerelő édesapa keresetéből élt, s él ma is, gondolni se mertek ilyen drága műtétre. Amikor a Kiskegyed először megírta, hogy a professzor elvállalná a szemműtéteket, sokan segítettek. Szívébe zárta őket az ország. A Vöröskereszt által kezelt, s kizárólag a gyerekek gyógykezelésére elkülönített számlájukon gyűlt a pénz. Bátorító levelekkel kopogtatott naponta a postás. S a család elkezdte Hollandiába kihordani a kicsiket. Félévek teltek el két műtét között, hosszú évek reménykedéssel. De hiába volt a küzdelem, a gyerekek szemét nem lehetett megmenteni.
Három gyereknek négy diplomája
Sőt Csabi egyetlen, valamennyire látó szeme is megvakult. 19 éves volt akkor. A családot, s főképpen az édesanyát azonban nem olyan fából faragták, hogy bármit feladjon. A család ma is ugyanabban a salgótarjáni egy + két fél szobás lakótelepi lakásban él, ahová a kicsik 24 évvel ezelőtt megszülettek. Miből is telt volna nagyobb lakásra, amikor Edina, az ikrek édesanyja nem dolgozhat, hiszen a gyerekeit kísérte, s kíséri ma is. Egerbe, ahol Csabi, és Peti, Pécsre, ahol Evelin járt egyetemre. Aztán Pestre az ELTE programtervező informatikus mesterszakára, ahol Csabi éppen a második diplomáját készül megszerezni. A fiúk programtervező informatikusokként – Péter két diplomával – az egri Eszterházy Károly főiskolán, Evelin pedig szociális munkás szakon végzett a Pécsi Tudományegyetemen. A három gyereknek így ma már négy diplomája van.
– Én soha nem zártam be őket a biztonságos szobába, – mondja Edina. – Kicsi koruktól önállóságra szoktattuk őket. Felengedtük a mászókára, hagytuk őket egyedül közlekedni, s éppen úgy megköveteltük tőlük a jó iskolai eredményt, mint a látó gyerekek szülei. Hiszen tudtuk, hogy, ha egyszer mi nem leszünk, az életben nekik akkor is helyt kell állniuk. Péter és Evelin a vakok általános iskolájába jártak Budapesten, ahol megtanulták a közlekedést, a fehér bot használatát, és nagyon sok mindent, ami az önálló élethez nélkülözhetetlen. Csabi itthon járt rendes általánosba, hiszen az egyik szemével, ha rosszul is, de látott. Azonban a középiskolát, már mindhárman integrált iskolákban végezték. És természetesen az egyetemeket is.
Mobil alkalmazásokat fejlesztenek
– A tanáraink, a barátaink, az évfolyamtársaink nagyon sokat segítettek, – mondja Csabi. Az apró lakás étkezőjében ma már alig fér el a három felnőtt gyerek. Az egyik kis szobában, ahol egykor a három kiságy állt, ma a fiúk két íróasztala, rajta a laptopok foglalják el a helyet. Eveliné a másik, még kisebb szoba. A két informatikus fiú közül Csabi mobil alkalmazások fejlesztésével szeretne foglalkozni, míg Pétert leginkább az informatikai hálózatok, és biztonságtechnika érdekli.
– Már készítettem néhány programot, – magyarázza Peti. – Például olyan audio játékot, amelyet vizuális és grafikai elemek helyett hangeffektusok segítségével lehet játszani. De a testvéremmel nyertünk országos tudományos diákköri konferencián a saját szekciónkban első díjat egy olyan fejlesztéssel, mely vakok és gyengén látók számára ábrák, geometriai alakzatok, függvénygörbék hanggal történő megjelenítését célozza. A számítógép beszélő programja ugyanis csak szöveget tud felolvasni, ábrákat nem. S mondjuk, egy egyetemi analízis jegyzetben rengeteg az ábra, speciális karakter, képlet.
– S, hogyan tovább? – Kérdezem
– Én Pécsett mester szakra felvételiztem, – mondja Evelin, a tanulmányaim befejezését követően is szívesen élek ott. Szeretem a várost, megszoktam, rengeteg barátom van ott. Csabi és Peti Pesten képzeli el a jövőt. Nem véletlenül, hiszen első szerelmeik is az egyetemi városokhoz kötődnek. Mint mondják ahhoz, hogy most valamennyien szinglik, a látás sérülésnek nincs köze. Mindig látó barátaik, barátnőik voltak. Salgótarjánban azonban egyikük sem akar maradni, hiszen ott se munka, se jövő nincs.
– Mi is szívesen elköltöznénk, – mondja Edina, – de hát hogyan? A mostani lakásunk árából aligha tudnánk venni Pesten bármit is. Ráadásul a gyerekek miatt kénytelenek voltunk svájci frank hitelből egy autót venni, s még azt nyögjük vagy két évig biztosan. De nem panaszkodom. Hiszen elértük, amiért két évtizeden át küzdöttünk. Mindhárom gyerekünk lediplomázott. S biztos vagyok benne, hogy szép jövő áll előttük. Ennél többet kívánhat e szülő!
– Azt hiszem nem.
