Egy átlagos délután volt, a legkisebb lányunkkal, Annával az ölemben ültem, ekkor hazajött Kriszta, a legnagyobb lányunk az iskolából. Kicsit később a mama elhozta a másik két lányunkat az oviból. Egyedül voltam a négy gyerekkel, számtalan dolgom volt. A mosógép ment, ki kellett teregetni, közben vacsorát kellett készítenem, a lakásban hatalmas volt a rendetlenség és ők négyen csak üvöltöztek.
A konyhában voltunk, néhány percig elviseltem a zajt, de utána rájuk kiabáltam, fejezzétek be a vitatkozást, tűnjetek el a konyhából, irány mindenki a szobájába!
Befejeztem a vacsorakészítést, közben hazajött a férjem. Megnyugtatta a kedélyeket, ehhez neki különös érzéke van, ha otthon van, mindig békésebb a hangulat. Barbara szemében azonban egész este szomorúságot láttam. Este bementem a szobájába és megkérdeztem, mi a baj.
– Akarsz beszélgetni kincsem?– Igen anya…– Mesélj, mi bánt, látom rajtad, hogy nagyon szomorú vagy.– Anya tudod, nagyon szeretlek, de a konyhában nem volt igazad.– Kizavartál minket a konyhából, hogy ne veszekedjünk. Meg se kérdezted, min veszekszünk! Csak megkértem őket, hogy segítsünk anyának vacsorát készíteni és takarítani, ők pedig a feladatokat osztották ki egymás között. Te kiabáltál rájuk és én megharagudtam rád. Nem volt igazad.
Ő csak mesélt és mesélt, azt gondoltam, hogy jó a kapcsolatunk, de most olyan dolgokat mondott, amikre eddig nem is gondoltam.
A lányom elmesélte, mi zavarja, úgy tűnik az évek alatt sok dolog összegyűlt, ami nyomta a lelkét, de én, mint anya ezt nem vettem észre.
Arról mesélt, mikor 7 éves lehetett, állatokat készített nekem papírból, de én veszekedtem vele, a rendetlenség miatt. Mindenhol papírok hevertek a földön és ragasztó. Az ajándékát a párna alá tette és sírva aludt el, mert csak a rend miatt vitatkoztam, arra nem figyeltem, mit csinált.
Arról mesélt, hogy mikor megszületett Kata, ő is kicsi akart lenni, mert úgy érezte vele már nem foglalkozunk. Mindig csak a kicsit ölelgetjük, vele senki nem törődik.
Azt is elmesélte, hogy az iskolában az egyik diákkal nagyon rossz a helyzet, valamiért haragszik rá, már rég el akarta mondani, de nem tudta, mert én akkor is csak a jegyei miatt vitatkoztam vele. Meg se hallgattam.
Elmondta, hogy jó anyának tart, de nagyon hirtelen vagyok. Ha elkezdek kiabálni, ő egyszerűen meg se tud szólalni. Esténként azon szokott gondolkodni, hogy milyen jó lenne, ha mindig boldog lennék és nem vitatkoznék.
Ő csak mondta, én hallgattam és közben potyogtak a könnyeim.
– Anya, haragszol rám, hogy elmondtam? Nem akartalak megbántani. Már rég el akartam mondani, de féltem, hogy megharagszol.– Nem haragszom kicsim, csak nagyon fáj, hogy ilyen hamar elfelejtettem, milyen gyermeknek lenni.
Már elfelejtettem, milyen sokat sírtam a szobámban gyerekkoromban, mert a szüleim folyton dolgoztak, alig volt idejük rám. A plüsskutyámnak meséltem el mindent és sírtam esténként.
Megígértem, hogy másként fogok viselkedni a családdal!
Hogyan tudjuk mi szülők elfelejteni, milyen volt gyereknek lenni? Hogyan leszünk olyan fáradtak, feszültek, dühösek, hirtelenek, kiabálósak, hisztisek? Megbántjuk a gyermekeinket, mert már elfelejtettük, mennyire fájt, amikor minket megbántottak a szüleink. Már értem, hogy ami nekünk felnőtteknek talán nem fontos, az a gyerekeknek fontos lehet.
Életem legfájdalmasabb, de mégis leghasznosabb estéje volt, mert a gyermekem felhívta rá a figyelmem, mit teszek rosszul. Soha nem akartam elkövetni a szüleim hibáját és úgy tűnik én még rajtuk is túltettem.
Mikor valamiért haragszom rájuk, először megpróbálok megnyugodni és csak utána szólok rájuk. Nem kiabálok, nem zavarom őket a szobájukba. Ha valami rossza tesznek, megkapják érte a büntetést, de nem üvöltve adom a tudtukra, hogy mi bajom. Kedvesen, nyugodtan, emberhez méltóan beszélek velük, mert gyerekek, de nem buták. Nem akarom, hogy ők is azt mondják, amit évekkel ezelőtt én: Nem leszek olyan, mint a szüleim.
Forrás: ketkes.com
