János egy negyvenéves férfi volt, aki szerette a természetet és az állatokat. Feleségével, Máriával egy erdő melletti kis házban éltek. Bár szerettek volna gyerekeket, nem lehetett sajátjuk, és az örökbefogadási terveket is hosszú ideig elhalasztották.
János minden nap elsétált a közeli természetvédelmi parkba, ahol takarítóként dolgozott. Számára ez a munka lehetőséget adott arra, hogy gondoskodjon a természetről.
Egy reggel János a padlót söpörte és közben dudorászott. Hirtelen észrevett egy magányos idős asszonyt, aki a közeli körhintán ült. Ez nagyon szokatlan volt, hiszen gyerekek szoktak ott lenni.
János abbahagyta a dudorászást, és észrevette, hogy az asszony sír. Úgy döntött, hogy odamegy hozzá, és megkérdezi, szüksége van-e segítségre.
„Minden rendben van, asszonyom?” kérdezte tőle.
Az asszony felnézett, és János majdnem elejtette a seprűjét, amikor felismerte az arcát. „Hegedűs néni? Maga az?” kérdezte meglepetten.
Az idős asszony nem ismerte fel azonnal Jánost. Később kiderült, hogy memóriazavara volt. „Én vagyok, Kovács János! Régen a szomszédja voltam. Szomszédok voltunk!” mondta neki.
Hegedűs néni letörölte a könnyeit, és megpróbálta felidézni Jánost, aki további részleteket mondott, hogy segítsen neki emlékezni.
„Emlékszik, Hegedűs néni, a szüleim mindig dolgoztak, ezért délutánonként magánál hagytak. Egész nap a kertben voltunk, locsoltuk a növényeit, és piknikeztünk!” mesélte izgatottan, miközben visszaemlékezett a gyerekkorára.
Ekkor Hegedűs néni végre felismerte őt. „Édes Jánoskám!” mondta, és megölelte. „Hogy vagy, drága fiam? Még mindig szereted az édességet?” kérdezte.
János mosolygott. „Igen, semmi sem hasonlítható a frissen sütött sütijeihez. Néha még mindig gondolok rájuk,” vallotta be.
Egy kis nosztalgiázás után János megkérdezte Hegedűs nénit, miért sír. „Mi történt? Miért sír itt egyedül?” kérdezte tőle.
„Csak egy hónapja meghalt a lányom, amikor világra hozta az unokámat. A baba apja már azelőtt elhagyta őket, hogy a lányom megszületett volna,” magyarázta Hegedűs néni. „Én gondoskodtam az unokámról, amíg két hete a szociális munkások úgy nem döntöttek, hogy nem vagyok alkalmas a gyermek gondozására. Tudja, János, memóriazavarokkal küzdök.”
Hová vitték az unokáját?” kérdezte János, aggódva az idős asszonyért.
„Nem tudom. Egy nevelőcsaládhoz vitték, de nem emlékszem, hová. Megpróbáltam megtalálni, de eltévedtem, és itt találtam magam a parkban,” mondta Hegedűs néni, újra könnyekkel a szemében.
János elhatározta, hogy segít Hegedűs néninek. Megígérte, hogy segít neki megtalálni az unokáját, hogy újra együtt lehessenek.
Aznap János hazakísérte Hegedűs nénit. Megígérte, hogy visszajön, amint hírt kap az unokájáról. Amikor hazaért a feleségéhez, elmesélte az idős asszony történetét, és Mária segített neki a keresésben.
János és Mária megtalálták a gyermeket nevelőszülőknél. Egy nagy család fogadta be, de nem akarták örökbe fogadni, és tervezték, hogy visszaküldik egy árvaházba.
Ez nem tetszett Jánosnak és Máriának, és úgy döntöttek, hogy örökbe fogadják a gyermeket. Amikor az örökbefogadás végleges lett, János magához vette a fiút, akit Richárdnak nevezett el, és elvitte Hegedűs nénihez.
Hegedűs néni sírva fakadt, amikor meglátta az unokáját. Azonban lassan ráébredt, hogy a bíróság soha nem adná neki a gyermek gondozási jogát.
„Örökbe fogadtam őt, Hegedűs néni,” mondta János. „Richárdnak neveztem el.”
Hegedűs néni csodálkozva nézte. Mindig imádkozott azért, hogy az unokája jó kezekbe kerüljön, és örült, hogy János neveli majd fel a kisfiút.
„Ha szeretné, szívesen látjuk, hogy velünk éljen. Nem biztonságos egy idős asszonynak egyedül élni. A feleségem és én örömmel gondoskodnánk önről. Így az unokájáról is gondoskodhat,” mondta János Hegedűs néninek, aki nem tudta abbahagyni a sírást. Nagyon boldog volt, ahogy a dolgok alakultak.
„Nem tudom eléggé megköszönni, János,” sírt.
János megrázta a fejét. „Ez a legkevesebb, amit tehetek, Hegedűs néni. Ön gondoskodott rólam minden évben, most rajtam a sor, hogy gondoskodjak önről.”
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Ne felejtsük el azokat, akik segítettek nekünk. Hegedűs néni nagy része volt János gyerekkorának, miközben János szülei elfoglaltak voltak. Sok boldog emléke kötődött hozzá, ezért minden módon szeretett volna viszonozni neki.
- Amikor csak lehet, legyünk áldás mások számára. János és Mária mindig is szerettek volna gyerekeket. Amikor megtudták, hogy Hegedűs néni gondoskodni szeretne az unokájáról, de nem alkalmas rá, úgy döntöttek, hogy segítenek.
