Az idős néni neve Rozália volt, bár már csak ritkán emlékezett rá. A demencia fátylai időről időre megkavarták az emlékeit, ám valami mélyen gyökerező ösztön vezérelte a cselekedeteit abban a pillanatban, amikor meghallotta a gyenge sírást a fűből.
Rozália lassan kószált a külterületen, szinte elveszve a saját világában, amikor megszólalt a hang. Az érzékeny füle egy apró gyermek sírását vette észre a közelben. Lépésről lépésre közelített, és ott találta a néhány napos kisbabát, aki már majdnem elvesztette az életét a hidegben.
Valami mélyen belül sugallta neki, hogy cselekedjen. Nem volt kétsége, még ha maga sem tudta volna megmagyarázni, miért vagy hogyan.
Rozália levette a saját kabátját, és óvatosan bebugyolálta vele a kisdedet. Nem voltak más ruhadarabjai, de szíve teste melegével próbálta megóvni a picit a hidegtől. Majd elindult, miközben valami belső iránytűje útmutatásával haladtak hazafelé.
Az út szinte csodálatosan tűpontosan vezetett vissza a házhoz, mintha valami láthatatlan erő irányította volna őket. Ez azért meglepő mert az idős nő sajnos már arra sem emlékezett pontosan, hogy hol lakik. Hazaérve gyorsan gondoskodott a kisbaba biztonságáról. A textilpelenkát keresett elő és tisztába tette, bebugyolálta. Sietve kért segítséget a szomszédjától, aki azonnal intézkedett a mentők hívásáról. Mire a mentők megérkeztek az idős nő már kecsketejjel megetette a kisdedet, aki egészségesen és biztonságban aludt.
A nő nem tudta elmagyarázni mi történt. A rendőrök rekonstuálták végül a történéseket. Hogyan lehetséges, hogy egy idős demens nő aki magáról sem tud gondoskodni, egy ilyen kritikus helyzetben kivállóan helytállt? Ezt hívják úgy, hogy ANYAI ÖSZTÖN:
A történet nem ma, hanem 1991-ben történt. A gyermek azóta már felnőtt. Rozália sajnos már nincs köztünk.
