Tegnap reggel boldogan készültem elvinni az unokámat, Fannikát az óvodába. Izgatott voltam, mert eddig nem volt alkalmam megnézni, hol is tölti a napjait. Minden rendben ment, segítettem neki lepakolni a kis ruháit, cipőjét, majd elküldtem kezet mosni. Miután visszatért, hozzám bújt, és kérte, hogy ne menjek haza, mert nem akar egyedül maradni az óvodában. Meghatott, mennyire ragaszkodik hozzám.
Ekkor azonban történt valami, ami az egész napot elrontotta. Fanni egyet tüsszentett, és ekkor hallottam meg a következő párbeszédet két óvónő között, akik azt hitték, hogy nem hallom őket:
– Hallottad ezt a tüsszentést?
– Igen, hallottam, és nem értem, hogy lehet betegen behozni ezt a kis korcs, neveletlen gyereket?!
Ezek a szavak szinte villámcsapásként értek. Megálltam, és nem hittem a fülemnek. Az óvónőktől, akikre a szülők és nagyszülők rábízzák a gyerekeiket, ilyesmit hallani sokkoló volt. Természetesen nem hagyhattam szó nélkül.
Odafordultam hozzájuk, és megkérdeztem:
– Önök minden gyereket így hívnak ebben az óvodában? Miért dolgoznak itt, ha nem tudnak tisztelettel beszélni a gyerekekkel? Elvégre az óvónők feladata, hogy segítsenek nevelni a gyerekeket, nem igaz?
A két óvónő meglepődött, és szinte azonnal visszatámadt:
– Miért hozta be ide a beteg unokáját? – kérdezték dühösen.
– Csak tüsszentett, ez még nem jelenti azt, hogy beteg! – válaszoltam, majd megfogtam Fanni kezét, és határozottan kijelentettem:
– Köszönjük, de innentől az unokám nem fog ide járni. Nagyon sok embernek el fogom mesélni, mi folyik itt.
Hazaértünk, és elmeséltem a történteket az anyukájának, aki teljesen ledöbbent. Egyetértett velem, hogy ez az óvoda nem a megfelelő hely Fanni számára. Elgondolkodtunk azon, mennyire fontos megválasztani, hová íratjuk be a gyermekeinket, mert nem minden az, aminek látszik.