2010-ben örököltem a dédnagymamámtól néhány furcsa bútort, köztük egy kicsi, különös asztalkát. Akkoriban nem igazán tudtam, mit kezdjek vele, hiszen a kinézete nem volt különleges, de valahogy mégis megfogott a régi idők hangulata, ami belőle áradt. Mivel semmi ötlet nem jutott eszembe, mit kezdjek az asztallal, a házunk padlására került, a többi használatlan bútor közé. A családi hagyaték részeként nem akartam eladni, de igazán nem tudtam értékelni sem.
Az asztal közel tíz évig porosodott a padláson a többi régi bútor között, egészen addig, míg egy különös fordulat nem történt. Amikor egy kéményseprő érkezett hozzánk. Amíg a padláson dolgozott, észrevette az asztalkát, ami addig számomra csak egy régi, jelentéktelen bútordarabnak tűnt.
„Ez egy különleges darab,” mondta a kéményseprő, miközben alaposabban szemügyre vette az asztalt. „Ezt még az 1800-as években készíthették, és valószínűleg egy nagyon jó szakértelemmel rendelkező asztalos alkotta. Látni a faragásokon, hogy ez nem akármilyen asztalka.”
Ekkor kezdett felkelteni a dolog az érdeklődésemet. Kérdeztem tőle, hogy vajon mire használhatták ezt az asztalt, mire ő így válaszolt: „Ez egy torta tálaló asztalka lehetett, valószínűleg nemesi vacsorákon, bálokon használták. Eredetileg én is bútorasztalos vagyok, felismerem ha valami igazán különleges darabot látok. ”
Elállt a lélegzetem. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen régi, értékes darab van a birtokomban. Rögtön felhívtam a nagymamámat, hogy meséljek neki az asztalról, és rákérdezzek, emlékszik-e rá. Nagymamám pedig visszaemlékezett: „Igen, emlékszem az asztalokra. Az én gyerekkoromban is letakarva, nagy becsben tárolták őket, és soha nem használtuk.”
Ekkor már tudtam, hogy valami igazán különleges dolgot örököltem. Elhatároztam, hogy elviszem az asztalkát egy régiségkereskedőhöz, hogy többet megtudjak róla. A kereskedő alaposan megvizsgálta a darabot, és megdöbbentő felfedezést tett: az asztal készítője nem más, mint az ükapám volt!
Kiderült, hogy az ükapám egy híres asztalosmester volt, aki főleg mahagóniból készített bútorokat nemesi megrendelésre. A faragások és a kivitelezés kifogástalan, ami az ükapám szakértelmét igazolta. Még mindig nehezen hittem el, hogy az asztalka, amely évekig a padláson porosodott, az én családom egyik legértékesebb öröksége lehet.
De itt még nem ért véget a meglepetések sora. A régiségkereskedő megállapította, hogy az asztalka tökéletes állapotban van, és az értéke nem kevesebb, mint 80 000 euró, ami több mint 30 millió forint! És ez még nem minden: a padláson lévő többi kis asztalka és faragott bútor is hasonlóan értékes lehet.
Ott álltam, szinte sokkos állapotban, hiszen több mint tíz éve a padláson tároltam ezeket a ritkaságokat, anélkül, hogy tudtam volna a valódi értéküket. Most már teljesen más szemmel nézek azokra a bútorokra, amelyeket örököltem, és tudom, hogy ezek a családi kincsek nemcsak eszmei, hanem hatalmas anyagi értékkel is bírnak.