10 éve élek és dolgozom külföldön. Higgyék el, annyira fáradt vagyok, hogy egyetlen álmom, hogy visszatérjek szülőföldemre. De amikor elmondtam a gyerekeimnek, akkor jött a hidegzuhany…

Tíz évvel ezelőtt indultam el egy idegen országba, tele reményekkel és félelemmel. Nem azért hagytam el a szülőföldemet, mert kalandra vágytam, hanem mert muszáj volt. Férjem hirtelen halála után a család fenntartása rám hárult, és két fiúgyermekem, akik éppen az érettségire készültek, mindennél fontosabbak voltak számomra. Az élet nem adott más választást: a külföldi munka tűnt az egyetlen megoldásnak.

Eleinte azt gondoltam, hogy csak 2-3 évig maradok távol, amíg összegyűjtök annyi pénzt, hogy a gyerekek befejezhessék az iskolát, majd megálljanak a saját lábukon. Azonban az élet nem így alakult. Az esküvőik költsége, a lakhatási nehézségek, majd a fiatalabb fiam házának felújítása mind-mind újabb és újabb pénzügyi igényeket támasztott. Bár szívem mélyén fájt, hogy nem lehetek ott a családi eseményeken, meggyőztem magam: „Értük teszem. Értük áldozok.”

Az összes pénzt, amit a kemény munkával kerestem – idős emberekről gondoskodva – hazaküldtem. Magamnak csak a legszükségesebbeket tartottam meg, hogy ételre és alapvető dolgokra jusson. A nagyobbik fiam végül lakást tudott vásárolni hitelből, a kisebbik pedig befejezte a régóta tervezett házfelújítást. Úgy éreztem, ezek az eredmények igazolják az áldozataimat.

Születésnap

Nemrég volt a születésnapom – immár a tizedik, amit távol töltöttem az otthonomtól. A fiaim telefonon hívtak fel, hogy felköszöntsenek. Meghatottan és reménykedve mondtam el nekik, hogy úgy érzem, ideje lenne hazatérnem. Azonban a válaszuk hideg zuhanyként ért.

A nagyobbik fiam azt mondta: – Anya, még ne gyere haza. Nekem még van hitelem, amit ki kell fizetni. Hogy oldjam meg nélküled?

A szavak éles tőrként döftek belém. Úgy éreztem, mintha már nem is számítanék nekik, csak a pénz, amit hazaküldök. Egy pillanat alatt világossá vált: a távollétem alatt a pénz fontosabbá vált, mint én magam.

Miért fáj ennyire?

Az elmúlt tíz év alatt nem láttam felnőni az unokáimat, csak videóhívásokon keresztül. Hiányoztak az otthoni ünnepek, a családi pillanatok, a közös nevetések. Most, amikor már 60 éves vagyok, fizikailag és érzelmileg is kimerült, rájöttem, hogy a gyermekeim talán nem is értékelik az áldozataimat úgy, ahogy én reméltem.

Az idős hölgy, akit ápoltam, nemrég elhunyt, így jelenleg munkanélküli vagyok. Barátaim segítenének új munkát találni, de minden porcikám hazavágyik. Tudom, hogy a fiaim ezt nem fogják könnyen elfogadni. Attól tartok, hogy ha nemet mondok nekik, eltávolodnak tőlem, és a kapcsolatunk még jobban megromlik.

Tanulságok

Ez a tíz év rengeteg mindent megtanított nekem. A legfontosabb, hogy az idegenben végzett munka hatalmas áldozatokkal jár, és nem mindig térül meg úgy, ahogy reméljük. Senki sem értékelheti igazán, amíg nem érzi a saját bőrén.

Most azonban tanácstalan vagyok. Hogyan lehet úgy hazatérni, hogy a családom ne érezze magát cserben hagyottnak, és én se érezzem azt, hogy a végsőkig kihasználtak? Vajon képes leszek új életet kezdeni otthon, vagy mindent elveszítek, amit a gyermekeimért feláldoztam?

Te mit tennél a helyemben? Hogyan mondanád el a családodnak, hogy a saját boldogságod is fontos? Érdemes már most megosztani ezeket a történeteket, hogy mások tanulhassanak belőlük.